„Mikor elkezdtem írni, azt mondták: ha befejezem a könyvem, valaki leszek...
Mikor befejeztem a könyvem, azt mondták: ha már legalább három kötetem lesz, elismert leszek...
Mire három könyvem lett, azt mondták: ha annál a kiadónál írok majd, hatalmas leszek...
Mire annál a kiadónál írtam, azt mondták: győztél, ha már ismernek...
Mire megismertek, azt mondták: megöregedtél.
Köszönöm nekik, hogy megtanulhattam: ahogy nő az ember, vele együtt a kihívás és az elvárás is fokozódik.”
(Csabai Márk)

A lovam és én

Leírás: régen rengeteg lovas történetet írtam, ezeket most találtam meg. Hát, mit ne mondjak, jól látszik rajtuk, hogy hány éves voltam, amikor születtek. Egy kicsit átalakítottam, bővítettem őket, így egy jelenetből egy-egy novella született.

Nem tudom, miért vagyunk itt. Ismerem ezt a helyet, ez a Green Forest lovarda, ahova hónapokig jártam lovagolni. Az utóbbi két hétben viszont nem jöttem. Nagyon dühös voltam, amiért el akarják adni Cikóriát. Szeretem Cikóriát, mióta három hónapja Budapestre költöztünk, ő volt az egyik biztos pont az életemben. Azóta már nem haragszom a szüleimre, hogy idehoztak, összebarátkoztam az osztálytársaimmal... Ám Cikóriát elveszítem. A lovarda tulajdonosa, Kriszti úgy döntött, megválik tőle. Pedig annyi minden éltünk át együtt! Az első tereplovaglásunk... természetesen Cikóriával mentem, a legjobb barátnőm, Niki pedig a másik eladó lóval, Minyonnal.

– Gyere már! – szólt rám Niki.

Kicsit elkalandoztam, majdnem elfelejtettem leszállni a hévről. Hova megyünk, és minek? Nem felejtettem el anyukám arcát, amikor felvetettem neki Cikória megvételét. Pedig még azt is mondtam, hogy az én pénzemből vegyék meg Cikóriát, de még így se akartak hallani az ötletemről.

Ja, hogy honnan van pénzem? Méghozzá annyi, hogy lovat lehessen belőle venni? Cikóriával indultam egy díjugrató versenyen, amit megnyertünk. Hát innen.

Minden tiszteletem Nikinek, amiért ilyen türelmes. Egy szót se szólt, amikor látta a szememben gyülekező könnyeket. Nem akartam sírni, főleg úgy nem, hogy idegenek is látják. Nyolcadikos vagyok, nem kisbaba.
Lehajtott fejjel követtem Nikit. Nem tudtam, hova visz, de az igazat megvallva nem is érdekelt. A barátom, ezért követtem.

Átléptük a Green Forest nevet hirdető kaput, innen már látszott az istállók vöröslő teteje. Éreztem a lovarda szokásos illatát, hallottam a legelésző lovak nyihogását... és megláttam a szüleimet.

Ott álltak Kriszti mellett, az istálló ajtaja előtt. Csak tudnám, miért vannak itt. Azt akarják, hogy végignézzem, ahogy elviszik Cikóriát? Biztosak akarnak lenni benne, hogy nem csinálok semmi hülyeséget? Mi másért lennének itt, és kellene nekem is idejönnöm?

– Mi történt? – sóhajtottam fel. – Miért hozott ide Niki?

– Jenni, Cikóriának új tulajdonosa van – mutatott Kriszti a kerítés mellé kötött kancára.

Lehet, hogy vak vagyok, de nem vettem észre, hogy Cikória is itt van.

– Ki az? – kérdeztem remegő térdekkel.

– Te – felelte Kriszti.

Mosolygott, ahogy a szüleim is. Csodálkozva, és egyben értetlenül néztem rájuk.

– Gyere, öleld meg azt a lovat, amit a versenyen nyert pénzből vettünk neked – mondta apu.

Könnyes szemmel rohantam oda Cikóriához. A felnőttek, és a beavatott Niki mosolyától kísérve Cikória sörényébe temettem az arcom.

– Soha többé nem válunk el egymástól, ígérem.                      

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése