Leírás: régen rengeteg lovas történetet írtam, ezeket most
találtam meg. Hát, mit ne mondjak, jól látszik rajtuk, hogy hány
éves voltam, amikor születtek. Egy kicsit átalakítottam,
bővítettem őket, így egy jelenetből egy-egy novella született.
Nem tudom, miért vagyunk itt. Ismerem ezt a helyet, ez a
Green Forest lovarda, ahova hónapokig jártam lovagolni. Az utóbbi
két hétben viszont nem jöttem. Nagyon dühös voltam, amiért el
akarják adni Cikóriát. Szeretem Cikóriát, mióta három hónapja
Budapestre költöztünk, ő volt az egyik biztos pont az életemben.
Azóta már nem haragszom a szüleimre, hogy idehoztak,
összebarátkoztam az osztálytársaimmal... Ám Cikóriát
elveszítem. A lovarda tulajdonosa, Kriszti úgy döntött, megválik tőle.
Pedig annyi minden éltünk át együtt! Az első tereplovaglásunk...
természetesen Cikóriával mentem, a legjobb barátnőm, Niki pedig
a másik eladó lóval, Minyonnal.
– Gyere már! – szólt
rám Niki.
Kicsit elkalandoztam, majdnem elfelejtettem leszállni a hévről.
Hova megyünk, és minek? Nem felejtettem el anyukám arcát, amikor
felvetettem neki Cikória megvételét. Pedig még azt is mondtam,
hogy az én pénzemből vegyék meg Cikóriát, de még így se
akartak hallani az ötletemről.
Ja, hogy honnan van pénzem? Méghozzá annyi, hogy lovat lehessen
belőle venni? Cikóriával indultam egy díjugrató versenyen, amit
megnyertünk. Hát innen.
Minden tiszteletem Nikinek, amiért
ilyen türelmes. Egy szót se szólt, amikor látta a szememben
gyülekező könnyeket. Nem akartam sírni, főleg úgy nem, hogy
idegenek is látják. Nyolcadikos vagyok, nem kisbaba.
Lehajtott fejjel követtem Nikit. Nem tudtam, hova visz, de az
igazat megvallva nem is érdekelt. A barátom, ezért
követtem.
Átléptük a Green Forest nevet hirdető kaput,
innen már látszott az istállók vöröslő teteje. Éreztem a
lovarda szokásos illatát, hallottam a legelésző lovak
nyihogását... és megláttam a szüleimet.
Ott álltak Kriszti mellett, az istálló ajtaja előtt. Csak
tudnám, miért vannak itt. Azt akarják, hogy végignézzem, ahogy
elviszik Cikóriát? Biztosak akarnak lenni benne, hogy nem csinálok
semmi hülyeséget? Mi másért lennének itt, és kellene nekem is
idejönnöm?
– Mi történt? – sóhajtottam fel. – Miért
hozott ide Niki?
– Jenni, Cikóriának új tulajdonosa van – mutatott
Kriszti a kerítés mellé kötött kancára.
Lehet, hogy vak vagyok, de nem vettem észre, hogy Cikória is itt
van.
– Ki az? – kérdeztem remegő térdekkel.
– Te – felelte Kriszti.
Mosolygott, ahogy a szüleim is. Csodálkozva, és egyben
értetlenül néztem rájuk.
– Gyere, öleld meg azt a lovat, amit a versenyen nyert
pénzből vettünk neked – mondta apu.
Könnyes szemmel rohantam oda Cikóriához. A felnőttek, és a
beavatott Niki mosolyától kísérve Cikória sörényébe temettem
az arcom.
– Soha többé nem válunk el egymástól, ígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése