„Mikor elkezdtem írni, azt mondták: ha befejezem a könyvem, valaki leszek...
Mikor befejeztem a könyvem, azt mondták: ha már legalább három kötetem lesz, elismert leszek...
Mire három könyvem lett, azt mondták: ha annál a kiadónál írok majd, hatalmas leszek...
Mire annál a kiadónál írtam, azt mondták: győztél, ha már ismernek...
Mire megismertek, azt mondták: megöregedtél.
Köszönöm nekik, hogy megtanulhattam: ahogy nő az ember, vele együtt a kihívás és az elvárás is fokozódik.”
(Csabai Márk)

Polüphémosz fogalmazás

Leírás: a középiskolai irodalomtanárom adta fel házi feladat gyanánt, hogy írjuk meg az Odüsszeia küklopsz kalandját a küklopsz szemszögéből. Később csak néhány ember háziját nézte meg, és vitte el magával, hogy leosztályozza. Az enyémre például rá se nézett, de nem akartam, hogy veszendőbe menjen ez az írásom, így feltöltöttem ide. Remélem, tetszeni fog nektek.

Polüphémosz fogalmazás 

Szokásom szerint este tértem haza az állataim legeltetéséből. Betereltem a  juhaimat a barlangomba, hoztam fát a tűzrakáshoz, majd egy kővel elzártam a barlang nyílását, nehogy a nyájam elkodorogjon az éjszaka során. Miután megfejtem a juhokat, tüzet gyújtottam.

A fényben észrevettem, hogy a távollétemben valaki vagy valakik ettek az ételemből. Körülnéztem, és megpillantottam tizenkettő apró férfit. El se tudtam képzelni, vajon hol jöhettek világra ezek, hogy ilyen kicsire nőttek csak meg. És képesek voltak beleenni abba a sajtba, amit én kemény munkával magamnak készítettem! Arcátlanságukon felháborodva kérdeztem tőlük, kik ők. Az egyikük
bizonyára valamiféle vezetőjük lehetett elmondta, hazájukba visszatérni akaró hajósok ők, és hozzátette, bízik benne, hogy én az ő vendégjogait tiszteletben tartom.

Kénytelen voltam felvilágosítani, ostoba, ha ezt hiszi. Erre a szigetre nem ér el az istenek köze, itt a küklopszok szava a törvény. Mi pedig semmilyen kegyben nem részesítjük azokat, akik a hátunk mögött, titokban, míg nem voltunk otthon, felfalják az ételünket. Arra a kérdésemre, hogy hol horgonyoztak le, a kis emberek vezetője azt felelte, hajótörést szenvedtek. Nem hittem neki, és úgy határoztam, megleckéztetem őt és társait.

Találomra felkaptam a hozzám legközelebb lévő két embert közülük, és megettem őket. Korábban is ettem már embert, de olyan rég vetődött valaki erre a szigetre, hogy el is felejtettem, milyen az emberhús íze. Most megállapítottam, hogy sokkal finomabb, mint az állatoké. Eldöntöttem, semmiképpen sem hagyom, hogy elmenjenek, hanem megeszem őket. Friss juhsajttal különösen ízletes lakoma lesz. Aznap már nem ettem többet, mert hagyni akartam belőlük a következő napokra is.

Másnap hajnalban, miután megfejtem az állataimat, újabb két ember elfogyasztásával megreggeliztem. Külön öröm volt számomra, hogy hallhattam az életben maradottak borzadó kiáltásait, és láthattam félelmüket. Napközben, míg én a juhokat legeltettem, őket bezártam a barlangomba, mert tudtam, onnan nem szökhetnek meg.

Napnyugtakor behajtottam a nyájamat a karámból, és a fejést követően nekiláttam a vacsorának. Újabb két embert fogyasztottam el, és már éppen azon gondolkoztam, hogy eszem egy harmadikat is, mikor a vezetőjük odajött hozzám, és megkínált a hajójukról származó borral. Nem utasítottam vissza, megkóstoltam az italt.

Annyira finom volt a boruk, hogy háromszor is ittam belőle. Megkérdeztem a vezetőjük nevét, hogy jutalmat tudjak adni neki, mire bemutatkozott: Senkisének hívták. A borért cserébe azt az ajándékot kapta, hogy ő lesz az utolsó, akit majd felfalok. Ahogy lenéztem rá, láttam, nem nyerte el a tetszését a viszonzás, de hangosan egy szót sem szólt. Ezután a bor hatására hamar álomba merültem.

Arra ébredtem, hogy iszonyú fájdalom hasít a szemembe, s a barlangot valami furcsa, égett szag tölti be. Ahogy odanyúltam az arcomhoz, éreztem, amint a meleg vér végigfolyik a kezemen. Ekkor tudatosult bennem, hogy ezek a kis törpék kiszúrták a szememet. Hangosan feljajdultam, a kiáltásomra a társaim azonnal válaszoltak. Tudni akarták, ki bánt, mire azt feleltem, hogy Senkise. Ez volt az igazság, ők mégis visszafeküdtek aludni, amikor meghallották.

Annak ellenére, mi történt az éjjel, reggel ugyanúgy ki kellett engednem az állataimat a legelőre, mint egyébként. Persze, előtte áttapogattam a juhok hátát, de nem éreztem semmit, a gyapjuk puhaságát leszámítva.

Kisvártatva hallottam, hogy valaki a távolból kiabál felém. Megismertem a hangot: a kis emberek vezetőjéhez tartozott. Azon örvendezett, hogy elért engem a csúfos baj, és ezt nem hagyhattam megtorlatlanul. Utánadobtam egy sziklát, ami azonban vakságom miatt a vízbe hullott. A törpe ekkor elmondta, ő Odüsszeusz, Láertész fia, Ithaka királya.

Most, hogy megtudtam, ki vakított meg, eszembe jutott Télemosz Eurümidész egykori jóslata. Nagy embert vártam, hatalmas erővel, ehhez képest ez az apró és hitvány alak tette ezt velem. Újabb, nagyobb sziklát dobtam utána, s mikor ez is a vízbe hullott, kénytelen voltam belátni, nem tudok bosszút állni rajta.

Apámhoz,  Poszeidonhoz, a tenger istenéhez fordultam. Ő volt az egyetlen, aki segíthetett.

Vége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése