Leírás: a
középiskolai irodalomtanárom adta fel házi feladat gyanánt, hogy írjuk
meg az Odüsszeia küklopsz kalandját a küklopsz szemszögéből. Később csak
néhány ember háziját nézte meg, és vitte el magával, hogy leosztályozza.
Az enyémre például rá se nézett, de nem akartam, hogy veszendőbe menjen
ez az írásom, így feltöltöttem ide. Remélem, tetszeni fog nektek.
Polüphémosz fogalmazás
A fényben észrevettem, hogy a távollétemben valaki vagy valakik ettek az ételemből. Körülnéztem, és megpillantottam tizenkettő apró férfit. El se tudtam képzelni, vajon hol jöhettek világra ezek, hogy ilyen kicsire nőttek csak meg. És képesek voltak beleenni abba a sajtba, amit én kemény munkával magamnak készítettem! Arcátlanságukon felháborodva kérdeztem tőlük, kik ők. Az egyikük
– bizonyára valamiféle vezetőjük lehetett – elmondta, hazájukba visszatérni akaró hajósok ők, és hozzátette, bízik benne, hogy én az ő vendégjogait tiszteletben tartom.
Kénytelen voltam felvilágosítani, ostoba, ha ezt hiszi. Erre a szigetre nem ér el az istenek köze, itt a küklopszok szava a törvény. Mi pedig semmilyen kegyben nem részesítjük azokat, akik a hátunk mögött, titokban, míg nem voltunk otthon, felfalják az ételünket. Arra a kérdésemre, hogy hol horgonyoztak le, a kis emberek vezetője azt felelte, hajótörést szenvedtek. Nem hittem neki, és úgy határoztam, megleckéztetem őt és társait.
Találomra felkaptam a hozzám legközelebb lévő két embert közülük, és megettem őket. Korábban is ettem már embert, de olyan rég vetődött valaki erre a szigetre, hogy el is felejtettem, milyen az emberhús íze. Most megállapítottam, hogy sokkal finomabb, mint az állatoké. Eldöntöttem, semmiképpen sem hagyom, hogy elmenjenek, hanem megeszem őket. Friss juhsajttal különösen ízletes lakoma lesz. Aznap már nem ettem többet, mert hagyni akartam belőlük a következő napokra is.
Másnap hajnalban, miután megfejtem az állataimat, újabb két ember elfogyasztásával megreggeliztem. Külön öröm volt számomra, hogy hallhattam az életben maradottak borzadó kiáltásait, és láthattam félelmüket. Napközben, míg én a juhokat legeltettem, őket bezártam a barlangomba, mert tudtam, onnan nem szökhetnek meg.
Napnyugtakor behajtottam a nyájamat a karámból, és a fejést követően nekiláttam a vacsorának. Újabb két embert fogyasztottam el, és már éppen azon gondolkoztam, hogy eszem egy harmadikat is, mikor a vezetőjük odajött hozzám, és megkínált a hajójukról származó borral. Nem utasítottam vissza, megkóstoltam az italt.
Annyira finom volt a boruk, hogy háromszor is ittam belőle. Megkérdeztem a vezetőjük nevét, hogy jutalmat tudjak adni neki, mire bemutatkozott: Senkisének hívták. A borért cserébe azt az ajándékot kapta, hogy ő lesz az utolsó, akit majd felfalok. Ahogy lenéztem rá, láttam, nem nyerte el a tetszését a viszonzás, de hangosan egy szót sem szólt. Ezután a bor hatására hamar álomba merültem.
Annak ellenére, mi történt az éjjel, reggel ugyanúgy ki kellett engednem az állataimat a legelőre, mint egyébként. Persze, előtte áttapogattam a juhok hátát, de nem éreztem semmit, a gyapjuk puhaságát leszámítva.
Kisvártatva hallottam, hogy valaki a távolból kiabál felém. Megismertem a hangot: a kis emberek vezetőjéhez tartozott. Azon örvendezett, hogy elért engem a csúfos baj, és ezt nem hagyhattam megtorlatlanul. Utánadobtam egy sziklát, ami azonban – vakságom miatt – a vízbe hullott. A törpe ekkor elmondta, ő Odüsszeusz, Láertész fia, Ithaka királya.
Most, hogy megtudtam, ki vakított meg, eszembe jutott Télemosz Eurümidész egykori jóslata. Nagy embert vártam, hatalmas erővel, ehhez képest ez az apró és hitvány alak tette ezt velem. Újabb, nagyobb sziklát dobtam utána, s mikor ez is a vízbe hullott, kénytelen voltam belátni, nem tudok bosszút állni rajta.
Apámhoz, Poszeidonhoz, a tenger istenéhez fordultam. Ő volt az egyetlen, aki segíthetett.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése