– Úgy örülök, hogy itt lehettek!
Te igen, ám én már kevésbé. Az Aratás nem tartozik a kedvenc eseményeim közé, pláne úgy, hogy idén nekem kell jelentkeznem. Nem tudom elkerülni, itt, a Második Körzetben ez a szokás.
A tizenöt évesek között állok. A kötélen túl a szüleim és az öcséim. Ők még kicsik, hat-hét évesek, azaz túl fiatalok ahhoz, hogy aggódni kelljen értük. Velük ellentétben a szüleim már mindenen túl vannak. Nem a Viadalra gondolok, azon nem vettek részt. Bár, apukámat egyszer kihúzták, ám egy Hivatásos jelentkezett a helyére, így megúszta. Ez vár rám is.
A polgármester befejezte a beszédet, és engedélyt adott a húzásra. Nem tudom, más körzetekben ezt hogy csinálják, de nálunk mindig az egyik győztes húz. Az idén Enobaria lett a szerencsés. Odamegy a lányok gömbjéhez, kiválaszt egy cetlit, és felolvassa a nevet.
– Heidi Maine.
Alig tizenhárom éves kislány botorkál a színpad felé. Mélyet sóhajtok, és előrelépek.
– Jelentkezem helyette!
Látom a megkönnyebbülést az arcán, ahogy felmegyek Enobaria mellé. Mivel ő húzta azt, akinek átvettem a helyét, ő lesz a mentorom a Viadalon.
A fiút egy másik győztes, Brutus sorsolja ki. Szinte még ki se mondta, egy fiú már jelentkezett is.
– Nagyszerű, nagyszerű! – tapsikol leendő kísérőnk. – Összeállt a Hetvenhármasok csapata...
– Arlette Collin - mondom a nevemet.
– És Marcus Swin – teszi hozzá.
Szemügyre veszem szövetségesemet/ellenségemet. Nagyon erős, nagydarab, széltében-hosszában két
ruhásszekrény. Már most félek, hogy mi lesz, ha
felbomlik a szövetség. Gondolkodás nélkül kinyírna,
legalábbis kegyetlen tekintete erről árulkodik.
Meglepetés fogja érni. Noha kicsi vagyok, és törékenynek látszom, tudok, küzdeni. És fogok is. Egyrészt, hogy megnyerjem a Viadalt, másrészt azért, hogy a harc hevében se veszítsem el önmagamat. A lelkem tisztaságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése