Leírás: Egy Horseland fanfiction egy-két jelenete és a vége.
Ebből született ez a novella.
Kimentem az istállóba. Hajnal volt még, de megszoktam már,
hogy ekkor kelek. Nem reggeliztem, ilyenkor nem szoktam még éhes
lenni. Szokásos ruhámat - farmert és pólót - viseltem, ahogy
Will is. Ő lovász, és lovasoktató egy személyben, plusz még a
legjobb barátom is. A szüleimé ez a farm, ahol lovakat tartunk,
lovagolni tanítunk gyerekeket, és nem utolsó sorban rengeteg időt
töltünk lóháton. A bátyám és én mindketten a lovak mellett
nőttünk fel. Gondoztuk őket, lovagoltunk, ezért hamar
megbarátkoztunk az istálló körüli munkákkal.
A bátyám, Benny a lovaglóórák megtartásában szokott
segíteni. Ő tizennégy éves, én tizenhárom vagyok. Ezért az én
dolgom az istálló takarítása, és a lovak gondozása a szüleink
segítségével.
Ez az otthonom, természetes, hogy besegítek. Az utóbbi időben
megnövekedett a munkám, mert egy musztáng került hozzánk. Arion
egy vadló ménes vezére, azonban megsérült, ezért van nálunk.
Már majdnem meghalt, amikor megtaláltuk, emiatt hoztuk ide.
Egyiküknek sem híve a vadlovak természetes életébe való
beavatkozásnak, de meg kellett tennünk, Arion érdekében.
Ennek egy hónapja. Azóta Arion felépült, megerősödött,
és készen áll visszatérni a ménese élére.
Bementem az istállóba, kinyitottam a boksz ajtaját, és
megálltam Arion mellett. – Gyere!
Hátat fordítottam neki, ahogy kimentem a bokszából, de így
is követett. Mindenfajta szerszám nélkül jött utánam, s azonnal
megtorpant, amikor én is megálltam.
– Menj. Szabad vagy, gyerünk!
Arion rám nézett, és rögtön eszembe jutott, hogy mennyire
okosak a lovak.
Mennyire szép lenne, ha engem választana a szabadság helyett!
De erre esélyem se volt, ő egy musztáng, és ennek megfelelően
viselkedett.
Ahogy látta, hogy komolyan gondolom, tényleg mehet, rögtön
kilőtt. Magasra tartott fejjel, lobogó sörénnyel és farokkal
száguldott el. Hamar eltűnt a dombok mögött, és már nem is
láttam.
– Hát, ennyi volt – gondoltam.
Hátrafordultam, és indulni készültem. Ekkor éles
nyerítést hallottam a hátam mögül.
Visszafordultam, s nem hittem a szememnek. A gyönyörű fekete
mén ott állt a domb tetején. Még egyszer felnyerített, és
felágaskodott.
Így köszönte meg, hogy a gondját viseltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése